Tavasz

Napok óta sütött a nap, és az egész világ egy nagy kékség volt. Kék volt a levegő, kék volt a folyó, kékes színben vibrált a soroló vetés. Isteni nyugalom honolt a vidéken, minden olyan békés és nyugodt volt, mintha megállt volna az idő. 

Öregurasan mozgott, élvezte a csendet, a nyugalmat, az volt az érzése, mintha egyedül lenne a világon. Szinte csak a tudatalattijával érezte a külvilágot, átengedte magát a csend simogatásának. Lassan, kényelmesen haladt előre, mintha attól félt volna, hogy mozdulataival megzavarja a varázslatos békességet. Az volt az érzése, hogy önmaga is részese ennek a tüneménynek, szinte súlytalannak érezte magát. Számtalanszor megtette már ezt az utat, minden kis követ, gödröt, gyökeret ismert. Tudta, hogy hol van a lejtős kanyar, és mikor következik a kidőlt fűzfa. A kanyar után járt már, amikor lelki békéjét hirtelen kellemetlen közjáték zavarta meg. Maga is meglepődött rajta és egy pillanatig kellemetlenül érezte magát, mert gyomrának türelmetlen követelőzése visszazökkentette a nyers valóságba. Elég régen volt már amikor utoljára evett, de most mégis egyre inkább eluralkodott rajta az éhség és a bosszúság, hogy ilyen hirtelen véget ért ez a felhőtlen, békés nyugalom. Megállt, dühösen körülnézett, de mivel semmit sem látott amin kitölthette volna mérgét, kedvtelenül úgy döntött, hogy továbbáll. Ismét érezte gyomrában az éhség kaparászó karmait, de nem igazán figyelt rá, mert gondolatban már a jól ismert tisztáson járt. Ha igazán éhes volt és jól akart lakni, akkor mindig erre a tisztásra jött. Itt mindig talált magának kedvére való eledelt. Volt úgy hogy terített asztal fogadta, és többféle élelem közül válogathatott, de az igazat megvallva - amit titokban önmagának is beismert - nem volt a szó igazi értelmében egy gourmand. Azt szerette, ha tele van a gyomra, és többre becsülte a mennyiséget, mint a minőséget. Már majdnem a tisztásra ért, amikor eszébe jutott, hogy eddig senkivel sem találkozott. Különösebben nem csodálkozott rajta, sőt inkább kifejezetten örült neki. Nem volt egy társasági lény, egyedül élt, - Igazi remete vagyok! - szokta magára mondani. Kiért a tisztásra és megnyugodva tapasztalta, hogy egyedül van. 

Átment a tisztás másik végébe, lenézett az eléje táruló mély szakadékba, de ott sem látott senkit. Elégedett volt, örült, hogy most is egyedül van. Lássuk miből élünk, mondta magában, mert szeretett magában beszélni. Csalódottan tapasztalta, hogy nem sok élelmet talált. Hát ennyiből nem lakunk jól. Biztos az a nagypofájúak megelőztek. Igazában nem sokat törődött velük, de kifejezetten utálta őket. Senkire és semmire nem voltak tekintettel, mindent összeszedtek, amit találtak, válogatás nélkül mindent felzabáltak. Önzőek voltak a végtelenségig.

Csoda hogy egyáltalán valami maradt utánuk, gondolta dühösen, és bosszantotta, hogy most is megelőzték. Úgy fel tudta magát bosszantani ezeken a dolgokon, hogy ilyenkor szinte mással nem tudott törődni. Belelovalta magát a sokszor egészen jelentéktelen semmiségekbe és órákba tellett, míg valamennyire megnyugodott. Most is dühösen ide-oda mászkált, és már nem is volt igazán éhes. Egyre nagyobb köröket rótt a tisztáson, de idővel a lecsillapodott. Eszébe jutott a másik hely, ahova jólelkű emberek rendszeresen szórtak be élelmet, nyilván a hozzá hasonló remetéknek. Visszafordult, és a nádason keresztül átment ama bizonyos homokpadra. A látvány, ami elé tárult felséges volt. Lelki szemeivel már látta, amint tele gyomorral elnyúlik a vackában. Valamilyen tésztafélét és sajtdarabokat talált. Először a tésztának látott neki. Szerette a tészta puhaságát, nem kellett vele sokat vacakolni, könnyű enni és laktató volt. A sajtot is szerette, főleg azt, amelyik egy kicsit savanykás ízű volt. Ha tehette mindig ebbe a sorrendben ette. Kellemes érzés volt, ahogyan a tészta után a sajt savanykás íze szétáradt a szájában. Szerette órákig érezni az ínyében ezt a bizonyos ízt. Ahogy tapasztalta több tészta volt, mint sajt, ezért nem is sietett az evéssel. Senki és semmi nem zavarta. A tészta elfogyasztása után egy ki szünetet tartott. Leheveredett az öreg fűzfa gyökerei alá és a sajt ízére gondolt. Mikor már nem bírta tovább, felkerekedett és nekilátott a sajtdarabkák bekebelezésének. Először a kisebb darabkákkal kezdte. A sajt íze szétáradt a szájában nagyon jól érezte magát, mennyei érzések kerítették hatalmába. Szinte kéjesen forgatta a szájába a finom falatokat, majd a szájpadlására nyomta és egészen szétlapította azokat, hogy minél jobban érezze az ízét. Mikor már majdnem szétolvadt a sajtdarab a maradékot szép kényelmesen lenyelte.

Következtek a nagyobb darabkák. Ráérősen a szájába vett egyet és ráérősen leheveredett. Isteni, gondolta, de abban a pillanatban, amikor elfordult, hogy egy másikat kapjon be, iszonyatos ütést, majd fájdalmat érzett a szájában. Minden elsötétült előtte, elborította az agyát a fájdalom. Nem tudott gondolkodni sem csak azt érezte mintha egy iszonyatos örvénybe került volna, ami húzta, egyre csak húzta felfelé. Ahogy lassan oszlott agyáról a sötétség, egyre csak erre gondolt, hogy valamit tenni kellene. Összeszedte minden erejét és megpróbált szabadulni. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerül, de az ismeretlen erő csak húzta felfelé, és szájában érezte az iszonyatos fájdalmat. Ilyent még soha nem érzett és nem értette, hogy mi történik vele. Hiába rázta a fejét, a fájdalom nem múlt el. Hirtelen mérhetetlen fáradságot érzett és az ereje egyre fogyott, és kevésbé tudott az ismeretlen erőnek ellenállni. Maradék erejét összeszedte hirtelen nekiiramodott és kiugrott a vízből.

Amikor kibukkant a víz alól meglátta a parton álló horgászt, kezében a karikára hajló horgászbottal a kezében mérhetetlen szomorúság fogta el. Az öreg márna visszazuhant a vízbe és rádöbbent, hogy itt a vég.

Pecatata