Egyik hétfő délelőtt, Peti áll a tó előtt
- avagy de nehéz a pergető táska? Hét eleje volt, Peti nem dolgozott, szabadságon volt. Szabadságon, amit már nagyon várt, hiszen nagyon rég volt már, amikor önfeledten pergetve vallathatta az általa olyannyira kedvelt tározó vizét.
Sokat dolgozott az elmúlt hónapokban, és kijárt neki a pihenés. Peti egyedül élt, néhány hónapja úgy döntöttek kedvesével, ez a kapcsolat már nem működik. Ez a kapcsolat már nem olyan, mint valamikor, amikor mindkettőjük szemében lobogott a szikra. A szikra sem maradt már a tűzből, amit gyújtott. Kedvese egyébként sem nézte jó szemmel, hogy sok időt töltött a vízparton, mert ő nem kedvelte a horgászatot, nem kedvelte a csendet, a természet közelségét. Ő az urbanizált világ szülötte volt, ott érezte jól magát, a házak és autók között, a rohanó emberek és járművek sokaságában, a plázák és árkádok világában.
Peti autója csendesen suhanva közelített az ismert úton a kavicsbánya tó felé. Ő elgondolkodva, szinte nem is észlelve ért oda a parkolóhoz, mintha az autó egyedül tette volna meg az utat. Az elmúlt időszak történései lefoglalták gondolatait, nem akart ugyan visszagondolni a szakításra, a zsúfolt munkával telt napokra, de önkéntelenül is végigpörgött agyán a sok élmény, és érezte, ma valami más várja. Valami csodás nyugalom, kikapcsolódás a parton, esetleg egy-két szép süllő megfogásának élménye, egy harcsa vehemens védekezésének látványa. Tudta, hogy ma valami történni fog. Már oly régóta nem történt vele szinte semmi érdekes, semmi pozitív élmény. Aztán elgondolkodott….. az egészsége, az élete, a munkája mind-mind pozitív dolog. Bár a negyedik X-et éppen hogy elkerülte, fiatalos, életerős, energiával teli férfi volt. De egyedül volt. És ez nem volt ínyére való.
Beírta a horgászat kezdetének időpontját az erre rendszeresített füzetbe, és végigmérte a bányató látható szakaszát, vajon kikkel, melyik ismerősökkel fog találkozni. Nem voltak túl sokan a parton, hiszen munkanap volt. 200 méterre a tó déli oldalán azonban megpillantott valakit. Valakit, akit nem ismert, de aki azonnal magára vonta Peti tekintetét. Egy hosszú szőke hajú lány horgászott a parton, táskával a vállán, pergető bottal a kezében vallatta a töréseket. Peti összehúzta szemeit, hiszen nem hitt nekik, nem hitte, hogy egyszer találkozik valakivel, aki Nő, aki pergetni szeret, aki a természetet szereti, és akár ezt egyedül is teszi. Ez felért a lehetetlennel. Kissé kapkodva pakolt ki az autóból, pedig rá ez nem volt jellemző. Mindig alaposan előkészülve lépett a vízpartra, mindig előszerelt készséggel köszönt az első horgásznak, akivel találkozott. Ez most máshogy történt. Hirtelen szétszórtnak érezte magát. Nem is tudta igazán, miért.
- Szép napot Pista bácsi! – köszönt oda a parton horgászó férfinak.
- Szervusz Péterkém, rég láttalak. – mondta megfordulva. Majd néhány mondatot váltottak egymással, és Peti már türelmetlenül tűzte fel a jig-fejre kinézett fehér színű twisztert, és indult el, közben az első dobást elengedte. A műcsali hosszan repült, és becsapódva a finoman fodrozódó vízbe a mederfenék felé tört. A mély víz ellenére aránylag hamar elérte a medermélységet, és Peti szépen emelgetve elkezdte vontatni a csalit. A második emelés után elkönnyebbült a csali, majd hirtelen erős rávágással jelezte a hal, megtetszett a twiszter színe és a mozgása. Azonnal bevágott és már sejtette, egy átlagméretű süllővel van dolga. Hamar parton volt, megszabadítva a horogtól máris visszaengedte őt a vízbe. Aztán örömmel horgászta végig a partszakaszt, lassan lépésről lépésre előre haladva. Nagyon szép őszi idő volt. De volt valami, ami megzavarta…egy illat, ami nem oda való volt. Egy finom, édes, női parfüm illata. Bár önkéntelenül is felnézett, de tudta, a szőke lány mellé ért. Aki éppen ebben a pillanatban emelt ki egy szép csapó sügeret. Kecsesen lehajolva, mosolyogva szabadította meg a kicsiny hármas horog fogságából, majd engedte vissza a hűs bányató vizébe a csíkos halacskát. A haját összefogta baseball sapkája pántja, ám így is elkápráztatta Petit, a bájos mosolya, a harmonikus összhang, amit látott.
- Gratulálok, szép sügér volt..! – próbálta kissé bátortalanul kezdeményezni a beszélgetést. – Szia! Peti vagyok!
- Köszönöm neked Peti, én pedig Szabina vagyok! – mosolyogva fogadta a lány a közeledést. – Láttam, te egy szép süllőt fogtál.
- Igen, régóta vártam a mai napot, ui. sokat dolgoztam mostanában, és nem volt időm pecázni. De téged még nem láttalak itt….
- Először vagyok itt, tudod, most költöztem ide a településre. Elváltam, új életet kezdtem.
- És pecázol…pergetsz?! Ez szinte hihetetlen….
Szaladt az idő, és szinte egyetlen egyszer sem dobták be a készségükön lévő műcsalit. Csak beszélgettek. Beszélgettek önfeledten, belefeledkezve az időbe. A nap sugarai megcsillantak arcukon, mintha ő, a meleget és életet adó égi test is mosolyogna. Mert mosolygott is. Ő már sejtette, először találkoztak, ám korántsem utoljára. Látta, ahogy a lány a könnyű kis horgászbotot mutatja a fiúnak, aki kezébe veszi, és az ujjaik véletlenül összeérnek. Szemérmes mosoly szaladt végig mindkettőjük ajkán. Észre sem vették, a délután is elszaladt. Együtt horgásztak.
- Mennem kell, az autóm szerelőnél van, és busszal jöttem, mondta a lány.
Peti azonnal tudta, neki is indulnia kell.
- Elviszlek nagyon szívesen, én is indulok. És én is tudom, „de nehéz a pergető táska”.
Az ősz gyenge napsugarai a tél elején a víztározón egy csónakra vetültek pár héttel később. Peti és Szabina a természettel harmonikus egységet alkotva horgászott a vízen. Néha egy pillanatra közel hajolva egymáshoz. Egy csók, egy ölelés, egy pillantás nem maradhatott el. A pergetés szerelmesei egymásra találtak…..
Varjas Zsolt (Zsola)
