A Csuka és a Harcsa (nem csak gyerekeknek)

Onnan aztán kirontanak, ki a napsütötte vízben ficánkoló küszökre, hogy belőlük reggelizzenek, vacsorázzanak, ebédeljenek, tízóraizzanak vagy uzsonnázzanak- mert a Csuka mindig éhes. Ez a történet a Csukáról szólt, aki nem bírta már hallgatni a saját gyomrának korgását, és eszébe jutott, hogy ismeri a Harcsát. A Harcsa csak éjszakánként járt fel a mély, iszapos fenékbe kihempergett gödörből, ahol nappal aludni szokott. Akkor pedig, gyermekem, a Harcsa hangos cuppanásokkal próbál hatalmas szájába minél több, minél nagyobb halat elnyelni, még a tüskés hátuszonyú, nagy, kövér pontyok sincsenek tőle biztonságban; ha egy is magáról megfeledkezve a nyílt vízen alszik el, és nem ébred fel a víz rezdüléseire, ahogy a hatalmas Harcsa támad, hát bizony hamar harcsavacsora lett belőle. De az a történet nem a Harcsáról, hanem a ravasz Csukáról szólt, aki éhesen lebegett a stég alatt, és vágyakozva figyelte hatalmas szemeivel a Vörös Szárnyú Keszegeket, akik óvatosan bujkáltak a stég melletti hínárerdőben.

Odakiáltott nekik:
-Gyertek ki ide a stég elé, kicsit napozni, fickándozzatok a gyönyörűségemre, csillogtassátok meg a pikkelyeiteket, villogtassátok meg a vörös uszonyaitokat!.. -Ezt mondta a Csuka, reménykedve, hogy hátha rászedi valamelyik óvatlan halat. De azok csak mérgesen tekingettek felé, és visszakiabáltak:

-Hogyne, hogy aztán a vörös uszonyaink a vérünkre emlékeztessen, az meg arra, hogy mennyire éhes vagy! Nem megyünk ki, maradunk a hínár között, ide nem tudsz utánunk jönni, sűrű fogú rabló!

A Csuka magában morogva, éhezve lebegett tovább a stég alatt, amikor, ahogy ezt már mondtam neked, gyermekem, eszébe jutott, hogy ismeri a Harcsát. Tudta, hogy ha nem óvatos, bizony őt is bekapja, de azt is tudta, hogy a Harcsa nem valami okos jószág, és nagyon csúnyán eszik, a zsákmányainak darabjai felhőkben lebegnek ott, ahol valakit elkapott. És ott bizony szegény, éhes Csukának is leesik valami. És a Harcsa nagyon nagydarab hal, sokkal, sokkal nagyobb a Csukánál, könnyedén kiszaggatja a hínárokat, és akkor a Vörös Szárnyú Keszegeknek nem lesz hová menniük, könnyen elkaphat közülük néhányat, és akkor jól alszik éjszaka, mert nem zavarja az örökös Csukaéhség. Ezeket a gondolatokat forgatta, fondorlatokat gondolta a Csuka, és elindult a Tó mélye felé. Csak úszott, úszott lefelé a mély vízbe. A Harcsát ott is találta, csendesen feküdt a padmaly alján.

-Jó estét Harcsa Uraság! Felébredtél-e már? Korog -e már az a hatalmas bendőd?

-Jó reggelt, te kis Csuka. Bizony, felébresztett a gyomrom, de nem csak attól ébredtem fel: tegnap nagyon szájon szúrt egy kis hal. A bajszom is sajog bele, annyira fáj. Gyere közelebb, Csuka testvér, nézd meg, mi szúrta meg a számat! -és a Harcsa nagyra nyitotta a száját, és kis szemeivel hunyorgott hozzá. Mondom, a Harcsa buta volt, annyira, hogy a ravasz Csuka könnyedén átlátott a csaláson: a Harcsa biztos be akarja kapni őt!

-Ó. Harcsa uraság, itt, a mély és iszapos vízben nem látok jól, gyere, gyere fel a stéghez, fel a napra, hogy megnézhessem ott, és, hogy ott telerakd a bendőd a szemtelen, de kövér Vörös Szárnyú Keszegekkel! Bizony, mondom neked, Harcsa Úr, hogy nagyon elszemtelenedtek, nagyon elszaporodtak, a hal már pihenni sem tud tőlük, mert mindig az orra előtt lebegtetik a kis, piros uszonyaikat, mindig csak fickándoznak, nem férnek abba a csillogó bőrükbe, nagyon elhíztak, szinte felveti őket a sok zsír miatt a víz!

-Csuka, te szerintem csak jól akarsz lakni, és azért csábítasz engem fel, a napos vízbe. Tudd meg, hogy én nem szeretek ilyenkor felmenni.

-Harcsa Úr, hallgasd meg a zajokat: a vízparti bokrokon már fütyül a csalogány, alkonyul, sötétedik, neked pedig vacsoraidő van! -Így csábítgatta a ravasz Csuka a kelletlen Harcsát. A Harcsa kelletlenül bár, de megmozdult, kihajtogatta hosszú, karimás farkát, kinyújtotta még hosszabb, egyenes bajszait, és lassan, nagy hasát az iszapon húzva elindult a Csuka után, fel, a sekélyesbe, hogy megnézze, hol is van az a rengeteg kövér Vörös Szárnyú Keszeg. A kinyújtott bajuszával minden vízrezdülést felfogott, érezte, ahogy előtte iszkol a Csuka, aki nem csak vezette, de amiatt is izgult, hogy nehogy ő legyen ma a Harcsa reggelije. Vagyis vacsorája. De ez mindegy, gyermekem.

Szóval, hamarosan a stéghez értek, ahol a Csuka diadalmasan mutatta a Harcsának a hínárcsomót; a Harcsa érezte is, ahogy a Vörös Szárnyú Keszegek lubickoltak a hínár között. Nagy lendületet vett -a Csuka inaszakadtából iszkolt az útjából- és hatalmas száját kinyitva, nagyot cuppantott -a hínárból. Dühösen köpködte a szájából a hínárokat, miközben a Csukát szidta:

-Ez nem Harcsának, ez az Amúrnak való étel, te talán nem tudod, Csuka, hogy én nem eszem hínárt? Vagy talán nem tudod, hogy akár Csukát is eszek? -fenyegette a csukát a Harcsa, gyermekem.

-Ó, Harcsa Úr, hogyne tudnám, de láttam, mi volt a baj: nem rontottál rájuk elég erősen, majd, mikor a szádban voltak, már elengedted őket! Próbáld meg még egyszer, most sikerülni fog! -Így bíztatta a Csuka a Harcsát, mert látta, hogy alaposan megtépázta a hínárcsomót: ha még nekiszalad vagy kétszer, nem lesz hová elbújniuk a Vörös Szárnyú Keszegeknek.

És akkor egyszerre meglátták azt a kis, sérült halat, amelyik körbe -körbe úszkált a víz színe felett alig két uszonycsapásnyira. A Csuka már örült: azt hitte, hogy a Harcsa megsebesített egy Keszeget, és most az kóvályog ott, de félt is, mert ha a Hatalmas Harcsa észreveszi, neki nem marad zsákmány: éjszaka éhes lesz, és korgó gyomorral fogja várni a reggelt. Lopva a Harcsára pislantott, és látta, hogy az már a sérült kishalat lesi, hát le is mondott a vacsoráról. Csak nézte a Harcsát, aki viszont nem csinált semmit, csak a fenékre süllyedt, és aggodalmas képpel vizsgálta a kishalat. A Csuka megkérdezte:

-Ó, hatalmas Harcsa Úr, miért nem kapod be azt a kis halat ott? Ennyire jóllaktál hínárvacsorával?
-Ne gúnyolód, Csuka, pont egy ilyen kishal volt az, ami tegnap igen nagyon megszúrta a szám! Még most is fáj, annyira!

-Ó, tán csak nem, a Hatalmas Harcsa Úr megijed egy kicsi, sebesült Küsztől? Inkább hínárral tömi be a sajgó száját, csak mert ráharapott egy Törpe Harcsa szúrós uszonyára?! Micsoda dolog ez? Engem azzal fenyegetsz, hogy bekapsz, de egy ilyen kicsi halhoz közel sem mersz menni? Miféle Harcsa vagy te? -Így kacagott a csuka, bizony mondom, gyermekem, hogy még a könnye is kicsordult volna a nevetéstől, ha a Csukáknak lenne könnyük.

A Harcsa nem szólt semmit, csak legyezett egyet a bajuszával, és lassan elmerült, visszaúszott a mély vízbe. A csuka utána kiáltott:

-Nézd meg, Harcsa, hogy én hogy kapom be a te Félelmetes Küszhaladat, és rettegj, mert én vagyok a leghegyesebb fogú Csuka, aki még azzal is elbánt, aki a Hatalmas Harcsa Urat -nevetnem kell- elriasztotta! -És rárontott a kishalra, ami szinte moccanni sem bírt, majd -hamm!-bekapta. Gumiíze volt, és szúrt.

A parton a Horgász látta, hogy megmozdul az úszó, ami alá a horogra gumiból készült kishalat tűzött. Felkapta a horgászbotot, berántott, és utána kifogta a Csukát. Örült, mert tegnap is fogott valamit, ami nagyon nagy volt, és nehéz, ki sem bírta venni a vízből, így nem is tudta, mi az, és el is szökött. A Csuka nem szökött meg, így a Horgász serpenyőjében végezte, gyermekem.

Ebből az a tanulság, hogy az is mondhat okosat, akit butának tartasz: hallgasd meg, és fontold meg jól, amit mond: hiába buta, aki mondja, azért még lehet igaz, amit mond.

Írta: Tutor László